Elhunyt Nemeshegyi Péter atya

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

 

...

 
 
 
 
 
 
 

„Ma reggel, éppen Páduai Szent Antal napján, kora hajnalban elhunyt Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes. Kilencvenhét éves volt, és már nagyon-nagyon hazakívánkozott. Hónapok, sőt évek óta készülődött. Fél lábbal már rég ott állt Isten mennyei otthonának a pitvarában, és csak nézte az érkezőket, akik szinte mind fiatalabbak voltak nála. Minthogy türelmes ember volt, szépen kivárta a sorát. Így teljesedett be a sorsa” – kezdi nekrológját a rendtárs Vértesaljai László. A továbbiakban az ő soraival folytatjuk, majd a szívünknek kedves elhunyt életének fontosabb állomásait vesszük számba.

„Mi – és nemcsak rendtársak – egyszerűen csak Pepi bácsinak hívtuk. Ez a név a lényeget érintette, léte-személyisége közepét, Péter atya istengyermekségét. Ezt éreztük meg benne és csimpaszkodtunk a nyakába, mint az egymással játszó gyerekek, mert mi is arra vágytunk, hogy Isten kicsi gyereke legyünk, aki bizalommal kapaszkodik az ölébe, bízva abban, hogy úgyis fölemelnek bennünket, mert hisz ez a gyermeklét lényege: igen, kicsi vagyok, de fölemel a papám!

Miért is volt mégis oly hosszú ez a várakozás, hogy most végre fölemeltetett? Talán, mert neki is akklimatizálódnia kellett: a földi világ után, neki a tudós teológusnak, aki annyi, de annyi mindent tudott az Istenről, meg kellett szoknia azt az új világot, »amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt« (1Kor 2,9).

Még meleg a teste, amikor e sorokat írom. Nem életrajz ez, inkább hálás énekszó az Istennek, hogy dalos jó kedvében a Nemeshegyiek művelt családjában megalkotta ezt a fürge-eszű fiút, aki kimagaslott társai közül.

......A maga 195 centijével bőven ellátott a legtöbb ember feje fölött. Először a szemével, de sokkal, sokkal inkább a szívével.

Isten is akarta, hogy ez a magasan szárnyaló szellem gyermek maradjon. Isten gyermeke, okosan, mint a ferences páduai Antal, csak éppen Szent Ignác fiai között.

Életét Japánnak ajándékozta. Ennek a gyermek-tiszta Országnak, ahol kicsik ugyan az emberek, de a szívük mosolygó és dalos. Péter atya pedig mosolygott és dalolt. Mosolya abból a bizonyosságból fakadt, hogy jó az Isten. Mintha játék lenne a hivatása is, hiszen 1944-ben, egy fortyogó világháborúban lép be a Jézus Társaságába, hogy Isten dicsőségére cselekedjen mindenben.

Római doktorátusa után a zsinat előtti ötvenes évek végén, XXIII. János pápa kedves és emberi mosolya kíséretében megérkezik a Felkelő Nap országába. „Akarta őket szeretni«, vágyott oda nagyon, mert Xavéri Szent Ferenc is ott járt. Ennyire egyszerű.

........Az utcán tanult meg japánul, nem nyelviskolában: »kileste a szavakat a szájukból«.

De nemcsak szavakat tanult tőlük, hanem mindazt, ami szép is igaz bennük, mert, ahogy ő mondta: »szorgalmasok, udvariasok, előzékenyek, van bennük valami gyermekdedség, örülnek a kis dolgoknak is. Szeretik a szépet, rendkívül esztétikusak: ott minden szép, az emberek, a ruhájuk, a természet, a tenger, a fák, a virágok…«. Lám, vallomásában maga mondja: »azért szeretem őket, mert tisztán gyermekdedek«. S szólt hozzájuk Jézusról, kedvesen, mosolyogva, olyan japános pepibácsisan.

Érdekes módon Pepi bácsi életében a magyar és japán rokon lélek egy közvetítő révén találkozott egymással. Ez a közvetítő először is a »nyelvetlen” zene, s annak szerzői közül éppen egy kacagó istengyermek: Wolfgang Amadeus Mozart. Ez a zene megfogta Péter bácsit, gyerekkora zongoraórái óta, és szerette a mozarti, vagy inkább amadeusi muzsika patakzását. Ezt az örömmel szökellő kristály-csermely zenét azonnal megszerették és megértették a japánok. Ez volt az ő módszere: megszerettetni valami szépet és jót az Istenből, aztán elvezetni a rácsodálkozót a Forráshoz. És ott szépen megkeresztelte őket az Atya, a Fiú és Szentlékek nevében.

Végül személyes emlékek, ahogy a tükör mutatja Péter atyát.  

Tanítványa, rendtársa és aztán rendi generálisa is, a napokban elhunyt Adolfo Nicolas atya. Sokszor találkoztam vele a rendházunkban, mikor még ő volt a legfőbb elöljárónk. Ahogy meglátott, szeme fölsziporkázott és már kérdezte is: Hogy van Péter? A kérdésben a tanítvány tisztelete bujkált, és nem az elöljáró érdeklődése. Férfias szív-ügy!

S az a másik kedves emlék, jó pár éve, amikor nálunk lakott négy japán »ad liminás« püspök. Nem találtak szalvétát az önkiszolgálós reggeli során, így amikor ezt felfedeztem, négy szép aranysárga damaszt asztalkendőt tettem kinek-kinek a keze ügyébe. Udvariasan megköszönték, és megkérdezték, honnan is vagyok.

........Amikor hallották, hogy Magyarországról, akkor mindannyian fölálltak egymás mellé, egy vonalba és meghajoltak, egyszerre. Fényesen mosolyogtak, és azt mondták angolul: Father Peter, Péter atya!     

Hazament hát Péter atya, a mi Pepi bácsink. Még mielőtt becsukódna az ajtó odafönn, mintha látnám még őt: szeme kerek, mint a kicsi gyerekeké, arca mosolyog és halkon motyogja: »Kicsit mintha japán lenne itt minden, és igen, Nyárliget is, ahol gyerek voltam«, és kacag hozzá az angyalokkal, s a háttérben persze Mozart-muzsika szól…”

 
 
 
 
 

Nemeshegyi Péter 1923-ban született Budapesten; középiskolai tanulmányait ugyancsak a fővárosban, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban végezte. Ezután a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen jogtudományi diplomát, majd doktorátust szerzett. Kezdetben banktisztviselőként dolgozott, de egyre inkább egyházi, illetve cserkészközösségek vezetésére érzett hivatást. Hamarosan aztán a szerzetesi hivatás vágya is megszületett benne, és 1944-ben belépett a jezsuita rendbe, a hűvösvölgyi noviciátusban kezdte meg rendi képzését.

Filozófiai tanulmányait Szegeden végezte. A negyvenes évek végére egyre jobban erősödött az egyházüldözés Magyarországon, ezért elöljárói azt javasolták neki és társainak, szökjenek külföldre, hogy be tudják fejezni a tanulmányaikat. Nemeshegyi Péter először az ausztriai Innsbruckba került, itt fejezte be filozófiai tanulmányait; innen Rómába ment, ahol 1952-ben pappá szentelték, a Pápai Gergely Egyetemen teológiai doktorátust szerzett, majd kérésére a rend általános rendfőnöke Japánba küldte misszionáriusnak.

Ötvennapnyi hajóút után 1956-ban érkezett meg Japánba, és itt, valamint Vietnamban, Koreában és a Fülöp-szigeteken szolgált egészen 1993-ig. A tokiói Sophia Egyetemen teológiát, patrisztikát tanított, hat évig az intézmény hittudományi karának dékánjaként tevékenykedett, s e minőségében sokat tett a katolikus tanítás inkulturációjáért, valamint a japán teológiai és liturgikus nyelv kialakításáért. Felügyelte a Szentírás és az egyházatyák műveinek japán fordításait, közel két tucat könyvet és számtalan tanulmányt írt japánul, 1969 és 1974 között a Nemzetközi Teológiai Bizottság VI. Pál pápa által kinevezett tagja volt, s ugyancsak kivette részét a Japán Keresztény Tudós Társaság és a Japán Cusanus Társaság munkájában. Ő indította útjára a helyi katolikus lexikonsorozatot, japán nyelvű teológiai folyóiratot szerkesztett, és széleskörű műveltségét kamatoztatva Mozart zenéjének üzenetéről is egyetemi kurzusokat tartott. Emellett lelkigyakorlatokat adott, valamint – tudatosan támaszkodva a magyar és a japán lelki alkat közti párhuzamokra – hirdette Isten igéjét, aminek köszönhetően közel félezer japán felnőtt az ő segítségével jutott el a keresztény hitre.

Külföldi tevékenysége során sem feledkezett meg a magyar egyházról: a teológiai könyvkiadás korlátozottsága miatt különösen nagy értéket jelentettek itthon élő honfitársai számára a Teológiai Kiskönyvtár sorozatban megjelent alapvető munkái, valamint az emigrációban szerkesztett teológiai folyóiratok számára írt cikkei.

A jezsuiták általános rendfőnöke aztán 1993-ban Magyarországra küldte – miként Nemeshegyi Péter fogalmazott: „misszióba”, hogy segítsen a katolikus egyház újraépítésében. Tanított az Apor Vilmos Tanítóképző Főiskolán Zsámbékon, majd Vácott, a Szegedi Hittudományi Főiskolán, a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán és a Károli Gáspár Református Egyetemen. Szülőhazájában ugyancsak számos lelkigyakorlatot, előadást tartott, és idehaza is több könyve jelent meg.

Noha Nemeshegyi Péter 2016-tól a budapesti Farkas Edit Szeretetotthon lakója volt, egészen a legutóbbi időkig vasárnap délelőttönként a Mária utcai Jézus Szíve templomban prédikált, emellett ő lektorálta a jezsuiták A Szív című havilapjának cikkeit, értékes megjegyzéseivel segítve a szerkesztőség munkáját. A kereszténység értékeinek hiteles felmutatásáért, példamutató missziós tevékenységéért, a magyar-japán kapcsolatok elmélyítésért, nemzedékeket nevelő és oktató lelkipásztori munkájáért 2019. március 12-én a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést kapta. Amikor pedig 2015-ben átvette a Magyar Örökség-díjat, laudációjában Várnai Jakab ferences szerzetes, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora így jellemezte: „Egy magyar pap, tudós és tanár, akit nemzedékek hálája kísér nagy tisztelettel Japánban és Magyarországon egyaránt.”

Péter atya 2020. június 13–án 5 óra 55 perckor, a szentségekkel megerősítve a Farkas Edit szeretetotthonban hunyt el életének 97. évében. Gyászmiséje és temetése július 2-án 18 órakor lesz a pesti Jézus Szíve-templomban.

 
 
 
 
 

Nemeshegyi Péter SJ évekkel korábban az alábbiakban foglalta össze hivatásának történetét:

Hívő, keresztény családba születtem Budapesten, 1923-ban. Csecsemőkoromban megkereszteltek katolikusnak. Apám katolikus volt, édesanyám pedig unitárius. Egyetlen gyerek voltam, mert anyám megbetegedett, amikor a világra hozott, és az orvosok megtiltották, hogy újra vállalja a szülést. Így hát nem voltak testvéreim, viszont apám és anyám minden szeretetüket rám pazarolták, ami nagyon jó volt. Szüleim hívő és imádkozó emberek voltak, de templomba nem jártak. Anyám nagyon korrektül katolikusként nevelt. Emlékszem, még abban is mindig segített, hogy felkészüljek a szentgyónásokra.

A hivatás csírái

A rokonságunkban nem volt egyetlen egyházi személy sem, így gyermekkoromban eszembe se jutott, hogy papnak menjek. Amikor hatéves lettem, és kötelező lett a vasárnapi misehallgatás, legtöbbször anyám kísért el a szentmisére. Őszintén szólva, untam azt a félórát a templomban, hiszen az akkori latin misézésből egy mukkot sem értettem. Viszont szép emlékem maradt az első szentáldozásomról, kilencéves koromban. Hittel és hálával vettem magamhoz Jézust.  A gyakori szentáldozás akkoriban nem volt szokás: évente három-négyszer mentem gyónni és áldozni. Tízegynéhány éves lehettem, amikor egy ilyen szentáldozás után, úgy látszik, nagyon jámbor képpel jöttem haza a templomból. Anyai nagyanyám, aki szintén unitárius volt, ezt észrevette és megjegyezte: „Péterkém, talán pap lesz belőled?” Aznap apai nagyapámnál ebédeltünk, aki katolikus volt ugyan, de misére sohasem járt. Ebéd közben nevetve elmondtam: „Nagymama ma reggel nagyon bolondot mondott. Azt, hogy én talán pap leszek.” Nagy csodálkozásomra nagyapám erre megszólalt, és ezt mondta: „Nem is olyan rossz foglalkozás a papság.” Máig sem tudom, hogy nagyapám miért mondta ezt. Talán régi kanonok ismerőseire gondolt, akik akkoriban a kanonoki birtokok jóvoltából munka nélkül is nagyon jómódúan és kényelmesen éltek. Mindenesetre szeget ütött a fejembe nagyapám szava, és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy nem is olyan lehetetlen ötlet papnak menni. Persze nem a kanonoki birtokok vonzottak. Nem is tudom, mi vonzott. De a gondolat mindenesetre megszületett bennem.

Diákkoromban azután sok mindent történt. Tizenhárom éves lehettem, amikor szüleimmel az ausztriai Maria Schutz nevű kegyhelyen nyaraltunk. Egy nap, a délelőtti gyerekjátékok után, dél felé, elszaladtam az ottani szép kis Mária-templom mellett, hogy ebédelni menjek a szállodába szüleimhez. Még kicsit korán volt, és bekukkantottam a templomba. Őszintén szólva nem azért, hogy ott imádkozzak, hanem mert tudtam, hogy a templomban kellemesen hűvös az idő. Amikor belépek, látom, hogy a főoltárnál egy fiatal pap éppen misézik. Már a mise felénél tarthatott. Ha már így bekukkantottam, illik végig ott maradnom, gondoltam, és beültem egy padba. Akkor nagyon világosan elfogott az érzés: a szentmisénél nincs csodálatosabb a világon. Ég és föld Ura, maga Jézus Krisztus van ott jelen, kenyér és bor színében, a pap kezei között! A mise befejeztével kicsit megilletődve ballagtam a szálloda ebédlőjébe. Szüleim már ott ültek az asztalnál. Most is emlékszem, hogy hirtelen azt mondtam édesanyámnak: „Mamika, a szentmise, az valami csuda nagy dolog.” Anyám csodálkozva nézett rám, nem tudta mire vélni ezt a kijelentésemet. De én ma is azt hiszem, hogy a jó Isten különös kegyelme működött akkor bennem.

Úton a banktisztviselőség felé

Tizenöt éves koromban betegségben elhunyt az én drága jó édesanyám, és ez óriási űrt hagyott az életemben. Elmentem gyónni, és gyóntatóatyám, Luzsénszky Alfonz, aki jól ismert, azt tanácsolta: „Fiacskám, gyere a Regnum Marianum cserkészcsapatba, éppen én vagyok annak a csapatnak a vezetője, amelybe korod szerint belepasszolsz.”

Így lettem hát 15 éves koromban cserkész a Regnumban. Nagyon élveztem a cserkészéletet, amelyben Alfonz atya jóvoltából a katolikus hit nagy szerepet játszott. Felejthetetlenek voltak a nyári és téli táborok, a tábori szentmisék. Annyira megtetszett a dolog, hogy érettségi után jelentkeztem Alfonz atya mellé cserkésztisztnek a 10 éves lurkókból toborzódó Sas-csapatba. Érettségi után beiratkoztam a budapesti egyetem jogtudományi karára, és ugyanakkor apám kívánságára és segítségével banktisztviselő lettem. A jogtudományi karon letettem a vizsgákat, és négy év múlva summa cum laude ledoktoráltam, de a jogtudomány nem tudott lelkesíteni. A banktisztviselői szolgálat pedig még kevésbé. Sokkal jobban szerettem a cserkészlurkókkal kirándulgatni, őket táborba kísérni, nekik Jézusról, a szentekről és mindenféle másról mesélni. A gyerekek nagyon megszerették a „Peti bá”-t. Kirándulásokkor állandón rám csimpaszkodtak, és követelték a meséket.

Jezsuita hivatás

Közben kitört a háború, apámat, aki a Pénzügyminisztériumban volt a vámosztály főnöke, nyugdíjazták, több ismerősét üldözték. Bennem pedig tovább matatott a papi hivatás gondolata. Egy háromnapos zárt lelkigyakorlat alatt, a Krisztus Király hívásáról szóló elmélkedés nagyon a szívembe vágott. Az is megdöbbentett, hogy az újságban olvastam: nagy a paphiány! Hát ha egy ilyen fontos szolgálatra nincs elég jelentkező, akkor talán nekem kellene jelentkeznem, futott át agyamon a gondolat. Viszont tudtam, hogy apám nagyon ellenezni fogja, hogy papnak menjek, ezért csak nagy habozás után mondtam meg neki, hogy úgy érzem, papnak hív az Úr Jézus. Apám tényleg nagyon elszomorodott. Nehéz helyzetében nem is hagyhattam egyedül. Így hát vártam, hogy történjék valami. Aztán apám 1944 szeptemberében súlyosan megbetegedett, és hamarosan meg is halt. Én pedig azonnal felmondtam banki állásomat, és futottam a Manrézába, a jezsuita noviciátusba jelentkezni.

Miért pont jezsuitának? Amikor Luzsénszky Alfonz atyának bevallottam, hogy papnak szeretnék menni, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nemcsak egyházmegyés papok, hanem szerzetespapok is léteznek, és azt ajánlotta, hogy én már 21 éves lévén, inkább utóbbinak jelentkezzem. Megbíztam benne, és ráálltam az ajánlatára. Amikor pedig azt kérdezte, hogy melyik szerzetbe jelentkeznél, akkor már én vágtam rá: „Ha szerzetespap, akkor jezsuita!” Akkoriban ugyanis ami csak okosan, buzgón és eredményesen történt a magyar katolikus egyházban, annak legtöbbjét  jezsuiták kezdeményezték és vezették. Alfonz atya helyeselte ezt a döntést, és így 1944. október 3-án bekopogtattam a hűvösvölgyi jezsuita noviciátus kapuján.

Jezsuita élet


Az utána következő csaknem 70 esztendős jezsuita élet nagyon változatos, sőt viharos volt. Átviharzott fölöttünk a 2. világháború, elkezdődött a kommunista szerzetesüldözés, elöljáróink kívánságára mi, jezsuita kispapok kiszökdöstünk külföldre, mert Magyarországon elvették összes házunkat és intézményünket. Néhányunkat elfogtak a határon, nekem nagy nehezen sikerült átvergődni a drótkerítésen.

Innsbruckban verődtünk össze, és ott kértem Nemes Ödön novíciustársammal, hogy az általános rendfőnök küldjön Japánba misszionáriusnak. Japán a jezsuiták számára különösen szent hely, mert több mint száz rendtársunk szenvedett ott vértanúhalált a XVI. és XVII. században. A II. világháború után viszont a japán kormány teljes vallásszabadságot biztosított, így újra lehetett kezdeni a jézusi evangélium hirdetését.

Római rendfőnökünk elfogadta jelentkezésemet, de azt írta, hogy előbb menjek Rómába, ott fejezzem be papi tanulmányaimat, szerezzek teológiai doktorátust, és úgy menjek a Felkelő Nap Országába.

Minden a tervek szerint történt: 1956-ban doktorátussal a zsebemben hajóra ültem, és 50 napos utazás után megérkeztem Jokohama kikötőjébe. 1993-ig szolgáltam Japánban és a környező országokban, Vietnamban, Koreában, a Fülöp-Szigeteken. Teológiát tanítottam az ottani jezsuita katolikus egyetemen, adtam számos lelkigyakorlatot, sokat prédikáltam, írtam könyveket. Isten kegyelméből kb. 400 japán felnőtt az én vezetésemmel jutott el a keresztény hithez, és lett az Atyaisten Gyermeke, Krisztus testvére, a Szentlélek Temploma és a katolikus egyház tagja. Közülük sokkal ma is tartom a kapcsolatot.

Újra Magyarországon

1993-ban általános rendfőnökünk Magyarországra küldött, hogy segítsek a katolikus egyház újraépítésében. Most már nagyon öreg lettem, és életem útjának utolsó szakaszát taposom. Hosszú jezsuita életemben voltak persze nehéz napok is, de ha még egyszer elkezdhetném, ugyanezt az utat választanám. Érdemes volt.

 
 

ujhirek18.hu/jezsuita.hu ........................................................................................................................................... Vissza a fő oldalra

 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz