Főmenü:
...
„Ma reggel, éppen Páduai Szent Antal napján, kora hajnalban elhunyt Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes. Kilencvenhét éves volt, és már nagyon-
„Mi – és nemcsak rendtársak – egyszerűen csak Pepi bácsinak hívtuk. Ez a név a lényeget érintette, léte-
Miért is volt mégis oly hosszú ez a várakozás, hogy most végre fölemeltetett? Talán, mert neki is akklimatizálódnia kellett: a földi világ után, neki a tudós teológusnak, aki annyi, de annyi mindent tudott az Istenről, meg kellett szoknia azt az új világot, »amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt« (1Kor 2,9).
Még meleg a teste, amikor e sorokat írom. Nem életrajz ez, inkább hálás énekszó az Istennek, hogy dalos jó kedvében a Nemeshegyiek művelt családjában megalkotta ezt a fürge-
Isten is akarta, hogy ez a magasan szárnyaló szellem gyermek maradjon. Isten gyermeke, okosan, mint a ferences páduai Antal, csak éppen Szent Ignác fiai között.
Életét Japánnak ajándékozta. Ennek a gyermek-
Római doktorátusa után a zsinat előtti ötvenes évek végén, XXIII. János pápa kedves és emberi mosolya kíséretében megérkezik a Felkelő Nap országába. „Akarta őket szeretni«, vágyott oda nagyon, mert Xavéri Szent Ferenc is ott járt. Ennyire egyszerű.
De nemcsak szavakat tanult tőlük, hanem mindazt, ami szép is igaz bennük, mert, ahogy ő mondta: »szorgalmasok, udvariasok, előzékenyek, van bennük valami gyermekdedség, örülnek a kis dolgoknak is. Szeretik a szépet, rendkívül esztétikusak: ott minden szép, az emberek, a ruhájuk, a természet, a tenger, a fák, a virágok…«. Lám, vallomásában maga mondja: »azért szeretem őket, mert tisztán gyermekdedek«. S szólt hozzájuk Jézusról, kedvesen, mosolyogva, olyan japános pepibácsisan.
Érdekes módon Pepi bácsi életében a magyar és japán rokon lélek egy közvetítő révén találkozott egymással. Ez a közvetítő először is a »nyelvetlen” zene, s annak szerzői közül éppen egy kacagó istengyermek: Wolfgang Amadeus Mozart. Ez a zene megfogta Péter bácsit, gyerekkora zongoraórái óta, és szerette a mozarti, vagy inkább amadeusi muzsika patakzását. Ezt az örömmel szökellő kristály-
Végül személyes emlékek, ahogy a tükör mutatja Péter atyát.
Tanítványa, rendtársa és aztán rendi generálisa is, a napokban elhunyt Adolfo Nicolas atya. Sokszor találkoztam vele a rendházunkban, mikor még ő volt a legfőbb elöljárónk. Ahogy meglátott, szeme fölsziporkázott és már kérdezte is: Hogy van Péter? A kérdésben a tanítvány tisztelete bujkált, és nem az elöljáró érdeklődése. Férfias szív-
S az a másik kedves emlék, jó pár éve, amikor nálunk lakott négy japán »ad liminás« püspök. Nem találtak szalvétát az önkiszolgálós reggeli során, így amikor ezt felfedeztem, négy szép aranysárga damaszt asztalkendőt tettem kinek-
Hazament hát Péter atya, a mi Pepi bácsink. Még mielőtt becsukódna az ajtó odafönn, mintha látnám még őt: szeme kerek, mint a kicsi gyerekeké, arca mosolyog és halkon motyogja: »Kicsit mintha japán lenne itt minden, és igen, Nyárliget is, ahol gyerek voltam«, és kacag hozzá az angyalokkal, s a háttérben persze Mozart-
Nemeshegyi Péter 1923-
Filozófiai tanulmányait Szegeden végezte. A negyvenes évek végére egyre jobban erősödött az egyházüldözés Magyarországon, ezért elöljárói azt javasolták neki és társainak, szökjenek külföldre, hogy be tudják fejezni a tanulmányaikat. Nemeshegyi Péter először az ausztriai Innsbruckba került, itt fejezte be filozófiai tanulmányait; innen Rómába ment, ahol 1952-
Ötvennapnyi hajóút után 1956-
Külföldi tevékenysége során sem feledkezett meg a magyar egyházról: a teológiai könyvkiadás korlátozottsága miatt különösen nagy értéket jelentettek itthon élő honfitársai számára a Teológiai Kiskönyvtár sorozatban megjelent alapvető munkái, valamint az emigrációban szerkesztett teológiai folyóiratok számára írt cikkei.
A jezsuiták általános rendfőnöke aztán 1993-
Noha Nemeshegyi Péter 2016-
Péter atya 2020. június 13–án 5 óra 55 perckor, a szentségekkel megerősítve a Farkas Edit szeretetotthonban hunyt el életének 97. évében. Gyászmiséje és temetése július 2-
Nemeshegyi Péter SJ évekkel korábban az alábbiakban foglalta össze hivatásának történetét:
Hívő, keresztény családba születtem Budapesten, 1923-
A hivatás csírái
A rokonságunkban nem volt egyetlen egyházi személy sem, így gyermekkoromban eszembe se jutott, hogy papnak menjek. Amikor hatéves lettem, és kötelező lett a vasárnapi misehallgatás, legtöbbször anyám kísért el a szentmisére. Őszintén szólva, untam azt a félórát a templomban, hiszen az akkori latin misézésből egy mukkot sem értettem. Viszont szép emlékem maradt az első szentáldozásomról, kilencéves koromban. Hittel és hálával vettem magamhoz Jézust. A gyakori szentáldozás akkoriban nem volt szokás: évente három-
Diákkoromban azután sok mindent történt. Tizenhárom éves lehettem, amikor szüleimmel az ausztriai Maria Schutz nevű kegyhelyen nyaraltunk. Egy nap, a délelőtti gyerekjátékok után, dél felé, elszaladtam az ottani szép kis Mária-
Úton a banktisztviselőség felé
Tizenöt éves koromban betegségben elhunyt az én drága jó édesanyám, és ez óriási űrt hagyott az életemben. Elmentem gyónni, és gyóntatóatyám, Luzsénszky Alfonz, aki jól ismert, azt tanácsolta: „Fiacskám, gyere a Regnum Marianum cserkészcsapatba, éppen én vagyok annak a csapatnak a vezetője, amelybe korod szerint belepasszolsz.”
Így lettem hát 15 éves koromban cserkész a Regnumban. Nagyon élveztem a cserkészéletet, amelyben Alfonz atya jóvoltából a katolikus hit nagy szerepet játszott. Felejthetetlenek voltak a nyári és téli táborok, a tábori szentmisék. Annyira megtetszett a dolog, hogy érettségi után jelentkeztem Alfonz atya mellé cserkésztisztnek a 10 éves lurkókból toborzódó Sas-
Jezsuita hivatás
Közben kitört a háború, apámat, aki a Pénzügyminisztériumban volt a vámosztály főnöke, nyugdíjazták, több ismerősét üldözték. Bennem pedig tovább matatott a papi hivatás gondolata. Egy háromnapos zárt lelkigyakorlat alatt, a Krisztus Király hívásáról szóló elmélkedés nagyon a szívembe vágott. Az is megdöbbentett, hogy az újságban olvastam: nagy a paphiány! Hát ha egy ilyen fontos szolgálatra nincs elég jelentkező, akkor talán nekem kellene jelentkeznem, futott át agyamon a gondolat. Viszont tudtam, hogy apám nagyon ellenezni fogja, hogy papnak menjek, ezért csak nagy habozás után mondtam meg neki, hogy úgy érzem, papnak hív az Úr Jézus. Apám tényleg nagyon elszomorodott. Nehéz helyzetében nem is hagyhattam egyedül. Így hát vártam, hogy történjék valami. Aztán apám 1944 szeptemberében súlyosan megbetegedett, és hamarosan meg is halt. Én pedig azonnal felmondtam banki állásomat, és futottam a Manrézába, a jezsuita noviciátusba jelentkezni.
Miért pont jezsuitának? Amikor Luzsénszky Alfonz atyának bevallottam, hogy papnak szeretnék menni, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nemcsak egyházmegyés papok, hanem szerzetespapok is léteznek, és azt ajánlotta, hogy én már 21 éves lévén, inkább utóbbinak jelentkezzem. Megbíztam benne, és ráálltam az ajánlatára. Amikor pedig azt kérdezte, hogy melyik szerzetbe jelentkeznél, akkor már én vágtam rá: „Ha szerzetespap, akkor jezsuita!” Akkoriban ugyanis ami csak okosan, buzgón és eredményesen történt a magyar katolikus egyházban, annak legtöbbjét jezsuiták kezdeményezték és vezették. Alfonz atya helyeselte ezt a döntést, és így 1944. október 3-
Jezsuita élet
Az utána következő csaknem 70 esztendős jezsuita élet nagyon változatos, sőt viharos volt. Átviharzott fölöttünk a 2. világháború, elkezdődött a kommunista szerzetesüldözés, elöljáróink kívánságára mi, jezsuita kispapok kiszökdöstünk külföldre, mert Magyarországon elvették összes házunkat és intézményünket. Néhányunkat elfogtak a határon, nekem nagy nehezen sikerült átvergődni a drótkerítésen.
Innsbruckban verődtünk össze, és ott kértem Nemes Ödön novíciustársammal, hogy az általános rendfőnök küldjön Japánba misszionáriusnak. Japán a jezsuiták számára különösen szent hely, mert több mint száz rendtársunk szenvedett ott vértanúhalált a XVI. és XVII. században. A II. világháború után viszont a japán kormány teljes vallásszabadságot biztosított, így újra lehetett kezdeni a jézusi evangélium hirdetését.
Római rendfőnökünk elfogadta jelentkezésemet, de azt írta, hogy előbb menjek Rómába, ott fejezzem be papi tanulmányaimat, szerezzek teológiai doktorátust, és úgy menjek a Felkelő Nap Országába.
Minden a tervek szerint történt: 1956-
Újra Magyarországon
1993-
ujhirek18.hu/jezsuita.hu ........................................................................................................................................... Vissza a fő oldalra